Magyar Fotótörténeti Társaság

A digitális feldolgozás néhány alapszabálya

A képi információ és a tárgy különválasztása során a tárgyat számos megpróbáltatástól megkímélhetjük. Az esetek nagy részében a képről leolvasható történeti és vizuális adatokra van csak szükség, és nem feltétlenül magára a tárgyra. Ez természetesen nem minden esetben érvényes, hiszen a fotográfiák eredetiségét igazoló vizsgálatokat és elemzéseket az eredeti tárgyon kell végrehajtani. Kétségtelen tény viszont, hogy a korszerű műtárgyvédelem egyik fő stratégiája a problematikus műtárgyak megőrzésére az úgynevezett alvóraktár. A fényképek szöveges adatbázisban történő feldolgozása és nyilvántartása mellett egyre több fotógyűjteményben kezdődött meg a fényképek digitalizálása. A szükséges eszközök beszerzését minden esetben a tervezett képfeldolgozási és -archiválási feladatok határozzák meg. Fontos szempont a gyors és nagy teljesítményű számítógépek kiválasztása, mivel a képkezelés viszonylag nagy gépi memóriát igényel. Archiválásra szánt fájlok mentése során érdemes tömörítésmentes (RAW), vagy veszteségmentesen tömörített (LZW, TIFF) formátumban menteni a beolvasott képeket.

A tömörített (JPG) állományok csak kisméretű munkakópiák készítésére alkalmasak. A nagyfelbontású és színes digitális fájlok tárigényére való tekintettel gyors és nagy kapacitású merevlemezekre is szükség van, mint ahogy nem közömbös a szkenner fajtája sem. Tekintettel kell lenni arra is, hogy a kereskedelemben kapható változatok többsége erős fénnyel „pásztázza” a kép felületét, károsítva azt. Az optimális szkenner fényforrása alacsonysugárzású, fluoreszcens fénycső. Amíg egyes készülékek három menetben „tapogatják le” a fotót, addig kaphatók egy menetben működő készülékek is. Számos készülék opcionálisan pozitívok, negatívok (transzparens) és diafelvételek bevitelére is alkalmas.

Nem hanyagolható el a kép jó minőségű megjelenítésének szempontja sem, gondoljunk a „digitális utómunkálatokra” és a kiállítási felhasználásra. Célszerű tehát kifejezetten grafikai célokra kifejlesztett, nagyméretű monitort választani. Ha azt szeretnénk, hogy a digitalizált kép a leginkább hasonlítson az eredetihez, akkor elkerülhetetlen a színkezelés (Color management) alkalmazása. Szemünk alkalmazkodik az adott viszonyokhoz, kompenzálja az eltéréseket, ezért az ilyen beállítások megbízhatatlanok. Kalibrálóeszközöket alkalmazva egyeztetnünk kell a digitalizálásra használt összes eszközt a szkennertől a monitoron át egészen a nyomtatóig. A beolvasás során használjunk például KODAK színtáblát és szürke skálát, (Kodak Color Separation Guide and Gray Scale), melyeknek segítségével a helyes színvisszaadás lehetővé válik. Ne fogjunk bele a digitális archívum kialakításába koncepció nélkül! Ha nem rendelkezünk megfelelő gépparkkal, tárhelykapacitással, szükséges feldolgozószoftverekkel, megfelelő adatbázis-kezelő rendszerrel, hozzáértő szakemberekkel, akkor a végeredmény nem váltja majd be a hozzá fűzött reményeket.

A digitalizálás eszközei

A számítógépes képfeldolgozás előfeltétele, hogy a képi információt digitális formában „juttassuk be” a képfeldolgozó rendszerbe. A diaképek, negatívok és papírképek számítógépes feldolgozásának egyik alapeszköze a szkenner, amelynek a gyakorlatban három jól megkülönböztethető típusa létezik. A nyomdai minőséget produkáló dobszkennerek egy henger felületére (azaz dobra) rögzítik a beolvasandó képet. A beolvasás úgy történik, hogy a nagy sebességgel forgó dob lineáris pályán mozgó olvasószenzorja olvassa be a képet. Ezek a gépek nagyon drágák, felbontásuk viszont több ezer DpI (dots/inch). Múzeumi környezetben legfeljebb reprodukciós képek és tervrajzok beviteléhez ajánlottak. A személyi számítógépekhez kifejlesztett lapszkennerek jóval olcsóbbak, ezért a múzeumok számára is elérhetőbbek. A beolvasandó fényképeket a felnyitható fedél alatti üveglapra kell helyezni. Működés közben egy lineáris pályán mozgó „letapogatóegység” végzi el soronként a képfeldolgozást az üveglap alatt. Optikai felbontásuk általában 72 és 4800 DPI közötti, de az érték akár 9600 DpI is lehet, ami azonban szoftverek segítségével tovább növelhető. A lapszkennerek általános mérete A/4-es, de létezik A/2-es, sőt A/0-s változatuk is, bár ezek beszerzése lényegesen költségesebb. Egyes típusoknál a negatívok és a diafelvételek beolvasásához gyárilag beépített transzparens modult is találunk. A digitális kép árnyalatterjedelme attól függ, hogy a szkenner egy adott színből hány különböző árnyalatot képes megkülönböztetni. A múzeumi gyakorlatban a színcsatornánként 16, azaz összesen 48 bites színmélység a megfelelő.

A harmadik csoportot a filmszkennerek alkotják. A készülékekkel filmhordozójú negatívokat vagy diapozitívokat olvashatunk be a számítógépbe, és a beolvasás elve bizonyos szempontból eltér a többi szkennerfajtáétól: a dia vagy a film a megfelelő színhőmérsékletű lámpa és a képfelvevő cső (CCD) között mozog. A képet ez az elektronikus egység bontja fel elemi pontokra. A diaszkennerek által elérhető 7200–9600 DPI felbontásra azért van szükség, mert a diák és a negatívok általában kisméretűek. Ennek következménye, hogy a képfeldolgozás során fel kell nagyítani a képet, ami viszont csökkenti a felbontást. A filmszkennerek legfontosabb adatai a Dmax, a Dmin és a Drange értékek. A D, azaz a denzitás értéke a beeső és az áteresztett fény hányadosának logaritmusa. Ettől az értéktől függ, hogy a szkenner milyen minőségben képes beolvasni a filmeket. A 3,5–4 Dmax érték a megfelelő. Egyes típusok múzeumi használhatóságát alátámasztja, hogy a legtöbb szabványméretű negatív – 35 mm-es, 120/220-as, 16 mmes, 6×7 cm-es, 6×9 cm-es –, elektronmikroszkópos felvétel és egyéb formátumú dia is belehelyezhető.

A különböző formátumú digitális fényképezőgépek felbontása az utóbbi időben megközelítette a filmekét. Professzionális tükörreflexes és nagyformátumú digitális hátfalas rendszerek egyaránt alkalmasak fotók digitalizálására. Az ilyen típusú eszközök használatakor a hagyományos reprodukciós és tárgyfényképezési szabályok az irányadók.

További hasznos tanácsok a digitalizáláshoz

  1. Soha ne nyúljunk puszta kézzel eredeti fotográfiákhoz!Használjunk kutatói, 100 százalék pamutból készült kesztyűt, és óvatosan, lehetőleg a szélüknél fogva helyezzük a szkennerbe a műtárgyakat!
  2. Ne álljunk neki sem mechanikus, sem kémiai úton a fotóanyag tisztításának – bízzuk ezt szakemberre, fotórestaurátorra.
  3. Maga a szkenner is veszélyforrásokat rejt magában. Az optimális szkenner fényforrása infra (IR)- és UV-mentes, 1000 lxh (luxóra) vagy alacsonyabb fénykibocsátású, és lehetőleg egy menetben tapogatja le a képet. A luxóraérték azt jelenti, hogy ha egy órán keresztül szkennelnénk a fotográfiát teljes megvilágításban, akkor a műtárgy 1000 lux értékű fényterhelést kapna. A gyakorlatban a szkennelés ideje csupán néhány másodperc, és ezen idő alatt is a képnek csak kis részterületét éri a fény, azt a csíkot és felületet, amelyet éppen megvilágít a szkenner.
  4. Ügyelnünk kell arra, főleg üveglemezek esetén, hogy a szkenner lecsukódó teteje ne roppantsa meg az üveget. Használjunk valamilyen támaszt, ami eltartja a tetőt.
  5. Szabványméretű negatívoknál és diáknál használjuk a szkennerhez gyárilag tartozó maszkokat és tartókat. Használatukkal elkerülhetjük a film kunkorodását, hullámosodását, illetve könnyebben és pontosan illesztve helyezhetjük el a fotóanyagot az üveglapon.
  6. Minden használat előtt tisztítsuk meg a szkenner üvegfelületeit. Használjunk nagyon finom anyagot és tiszta alkoholt a törlésnél, kerüljük a hagyományos üvegtisztító szereket! Ne használjunk sprayket, mivel azok könnyen bekerülnek a szkenner belső részeibe, ahol a tükrök és egyéb optikai elemek is találhatók. Az eredeti fotóanyag behelyezésével minden esetben várjuk meg, amíg az alkohol teljesen elpárolog. Kevés hőt a legalkalmasabb szkennerek is termelnek, ezért az arra különösen érzékeny tárgyakat (például viaszolt papírnegatív, kromotípia) óvjuk az ilyen behatásoktól.

A képi tartalom számítógépbe vitele során előforduló hibák három fő csoportja

  1. Életlenedés: a képtartományok határvonalai elszélesednek, elmosódnak.
  2. Kontrasztcsökkenés: kicsi a különbség a legvilágosabb és a legsötétebb képpont között.
  3. Zajosodás: olyan hiba, amelynek során az egyes képpontok színkódjukban megváltoznak, és elütnek közvetlen környezetüktől.

Akármelyik hiba is jelentkezik, sohasem az ideális képet kell keresnünk. Új képek előállítása helyett inkább tüneti kezelést alkalmazzunk. A közgyűjteményekben őrzött fényképek digitalizálásával elsődleges célunk a pozitív és negatív képek feldolgozása és állapotuk megkímélése. Képszerkesztő programunk szűrőivel és szerkesztőeljárásaival módosítsuk digitális képünket, hogy minél hasonlatosabbá váljék az eredetihez. Azonban ismét ki kell emelni, hogy szürke skála alkalmazása nélkül, illetve kalibrálatlan eszközökön csak „szemre” végezni digitális utómunkát értelmetlen időpazarlás.

Archiválás

A merevlemezek árának rohamos csökkenése és tárolási kapacitásuk növekedése alternatívát kínál nagyobb mennyiségű digitalizált anyag egy helyen történő tárolására. Adatbázisok kezelésére ez az alkalmas módszer. A biztonság fokozása érdekében megtehetjük, hogy teljes digitális archívumunkat az internet segítségével egy távoli (akár egy másik kontinensen elhelyezkedő) szerverre tükrözzük, így bármilyen természeti csapás következményei vagy más természetű adatvesztés nem kívánt hatása könnyen kivédhető. A DVD-lemezen tárolt digitalizált képi tartalom a másik lehetőség. A 4,7 gigabájtos vagy nagyobb lemezen – speciális hardver és szoftver segítségével – a biztonsági másolatoktól kezdve a multimédiás alkalmazásokig bármit tárolhatunk. Egyetlenegy 4,7 gigabájtos DvD ugyanannyi információt tartalmazhat, mint 1,8 millió nyomtatott oldal. Számolnunk kell azonban a hordozó öregedésével, valamint a technológia elavulásával is.

Kiállítás

Az eredeti, műtárgy jellegű megjelenítés mellett újfajta információkiegészítésre ad módot az úgynevezett „multimédia-alkalmazás”. Legfőbb értéke az interaktivitásban rejlik, hiszen egy jól szervezett, képi, hang- és/vagy szöveges adattartalommal feltöltött rendszer nagy vonzerőt jelenthet a látogatók számára. Olyan információk válnak így a kiállítás részévé, melyek vetekedhetnek egyes kézikönyvek, lexikonok és képeskönyvek tartalmával, sőt összehangoltságuk miatt túl is szárnyalhatják azokat.

Állományvédelem

A szöveges és képi adatbázis használata mentesítheti az eredeti műtárgyat a rendszeres mozgatástól, kézbevételtől s így a sérülésektől is. Mivel az adatbázis kellő áttekintést nyújt a feldolgozott anyagokról, meg lehet szüntetni a több gyűjteményben szokásos, úgynevezett szekrénykataszter szerinti raktározást. Ezzel a lépéssel át lehet térni arra, hogy a raktári csoportokat a fényképek állapotának megfelelően, a tárolhatósági szempontokat figyelembe véve alakítsák ki. A tartalmi áttekintés lehetőségét az adatbázis veszi át.

Sérült képek információinak visszanyerése, tartalmi restaurálás

Némely negatív vagy pozitív felvétel a gondos kezelés és tárolás ellenére is megsérül, és jó néhány darab már eredetileg is rossz állapotban kerül be a gyűjteménybe. Korábban a sérüléseket legfeljebb restaurátori közreműködéssel lehetett – gyakran csak részben – korrigálni. A digitalizált képi tartalom szoftveres retusálása és restaurálása új lehetőségeket kínál a fotómuzeológusok számára. Dokumentálva és több példányban, a lehető legjobb minőségben rögzítve az eredeti állapotot, a képi hibák egy része kijavítható. A „rendbe rakott” és „kitisztított” felvétel egy úgynevezett fotófeltéttel viszszafényképezhető filmre vagy polaroid negatívra. Az eljárás másik pozitívuma, hogy a digitális információ – ellentétben az analóggal – veszteség és módosulás nélkül másolható. Ennek eredményeképpen a kép azon része, amelyet sikerült digitális formába és hordozóra átmenteni, elvben korlátlan ideig fennmarad. Ez a folyamat természetesen csak a rendszeres másolások révén biztosítható, hiszen a digitális adathordozók sem örök életűek, ráadásul a forgalomban lévő digitális adatrögzítési technikák is folyamatosan változnak. Minthogy a kémiai úton előállított fényképek folyamatos pusztulását és öregedését jelenlegi ismereteink szerint csak lassítani lehet, az elektronikus képfeldolgozás a történeti dokumentumok archiválása területén is kitörési lehetőséget jelent.


Részlet a tagjaink által összeállított Fényképgyűjtemények állományvédelme című füzetből. (Sor Zita-Ormos József-Cs. Plank Ibolya: Fényképgyűjteményeink állományvédelme, Múzeumi Állományvédelmi Program, Budapest, 2008)